A nyomtatás Európában csak a reneszánsz korban jelent meg, Kínában viszont már i.sz. 200 körül ismert volt. A ma ismert legrégebbi, dátummal ellátott, fennmaradt nyomdatermék egy 868-ban készült Gyémánt szútra, de már 812-től papírpénzt is előállítottak. A nyomtatás kezdetleges formája a fadúcos nyomtatás, amely abból állt, hogy egy kézzel vésett falapot befestékeztek, majd egy papírlapot ráterítettek, és száraz kefével a hátoldalát dörzsölve hozzásimították. Használtak még vésett fahengereket is kis terjedelmű anyagokhoz, aláírásokhoz, hirdetményekhez, rendeletek terjesztéséhez. A nyomdászat Európában egy aranyműves, Johannes Gutenberg találmányainak elterjedésével jelent meg. Legfontosabb ezek közül a különálló betűket öntő készülék, a nyomósajtó. Ez egy kis öntőforma volt, állítható méretű oldalfalakkal, alján a matricával, ami a kívánt betű negatívja. Gutenberg aranyművesként már használta a patricát, amivel az ékszerekbe jeleket lehetett ütni. Ezt puhább fémbe nyomta, és így született meg a matrica. A betűkészítés ezen formája 1853-ig nem sokat változott, ekkor viszont Angliában szerkesztenek egy automata öntőgépet, mellyel naponta akár 30 000 betű is készíthető. Gutenberg tökéletesítette a kéziszedést, számos olyan eszközzel dolgozott, ami a mai napig is része a betűszedő műhelyeknek. A nyomtatott könyvek története egyik mérföldkövének a kézi festéssel gazdagon díszített 42 soros és két hasábos Biblia 1456-os megjelenését szokták tekinteni. A magasnyomtatás egy évszázadokon keresztül fejlődő ágazat volt. A képek ábrázolására szolgáló fametszetek helyett megjelent a klisé. Ezek gyártására később már fényképészeti technikákat használtak. A kézi szedést felváltotta a gépszedés. Ezek tulajdonképp öntőgépek voltak, melyekkel a szedés betűnként (monotype), vagy soronként (linotype) készült. Mind a két módszert Amerikában találták fel 1885-ben. Ezekben matricákat rendeztek sorba egy billentyűzet segítségével, és erről történt az öntés egyenként vagy soronként. Használtak kész betűkkel dolgozó gépeket is, de a betűk sérülékenysége miatt ez nem volt annyira jó megoldás. Azóta a betűfémek használata szinte teljesen megszűnt. Ezek helyett gumi, műanyag és fotopolimer nyomóformákat alkalmaznak. 1796-ban Alios Senefelder feltalálja a litográfiát, és ezzel együtt kidolgozta a síknyomtatás elvét. Az ő nevéhez fűződik még a fémfelületről történő síknyomtatás bevezetése is. A litográfiát manapság már csak grafikai eljárásként használják. Ugyanez az elv az alapja a bádognyomtatás is, melyet plakátgyártásnál, konzervdoboz gyártásnál használtak. Nevét a nyomandó anyagról kapta. A fém, vagy kő nyomóformáról a festéket egy lágyabb anyagú henger vette le, és adta át a fémlemezre. Ebből fejlődött ki a ma leginkább elterjedt ofszetnyomtatás, mely szintén egy közvetett nyomtatási forma. A nyomóformáról a festék előbb egy gumilepedővel bevont hengerre adódik át, majd ez a henger érintkezik a papírral. Az első jelentős ofszetnyomógép 1907-ben épül meg, majd 1912-ben megjelenik az első tekercspapírról dolgozó gép is. A 20. század elején tökéletesítik a mélynyomást, melynek elve az őskorig nyúlik vissza, majd később az ötvösművészek fejlesztették tovább. A számítástechnika fejlődésével fokozatosan épültek be a nyomdaiparba. Először a fényszedésnél jelentek meg szövegek szerkesztésénél, tördelésénél, majd a fényképészetben is elterjedtek. Ezután megjelentek a nyomóforma készítésben is.
